Tökéletességem
    Én jó vagyok. Ez természetes. Sőt, majdnem tökéletes. Ami ront a dolgon, hogy nem szászszázalék, az a körülvevő világ.. Mért is ne? Meg vagyok győződve arról, hogy a gondolataim is mind-mind pozitívak. Tele vagyok jó szándékkal, meg javító, jobbító akarattal is. Belőlem kellene jó sok. Olyan ötmilliárd. És világjóság lenne, és a zöld réteken nyílnának a vadvirágok, szálldosnának a lepkék bibéről bibére. Az erdőkben a fákon madarak, a bokrok tövén, kis tisztásokon egymás mellett békésen legelésző oroszlánok és őzek. A patakok csendesen csörgedeznének. Soha egy kiszáradás, soha egy áradás. Mindig tavasz lenne. Rendben van, a hőmérséklet ingadozhatna 18 és 24 celzius között, mindenféle talajmenti fagyok nélkül. Ábrándos szép világ, ha majd egyszer működni kezd.
    Valamit azért nem értek. Itt fekszem egy hordágyon, egy lepusztult mentő hordágyán. Rajtam egy fordítva felvett hosszú ujjú kabát. Azt mondták, azért kötik össze hátul, hogy ne lógjon a földig. Még véletlenül rálépnék a madzagjára, arcomra esnék, és megsérülne a tökéletességem.