Rozi

    Rozinak három gyereke volt. A tizenegy éves Zolika, a tízéves Sanyika, és a hétéves Rita, de őt a családban mindenki csak Kisritának szólította. Őt már nem tervezték, ő csak úgy jött harmadiknak. Mikor az ultrahang mutatta hogy kislány, fennkölt öröm lelt a családra. Két fiú után egy kislány. És ugye egy lány, mégiscsak lány. Ezt ugyan apa mondogatta, azalatt, míg várták a kisbabát. A padlásról előkerült a kissé kiszolgált gyerekágy. Apa lemosta, átfesteni már nem volt idő, de feldíszítették mindenféle matricával. Anya menyasszonyi ruhájából kis baldachin is sikeredett hozzá, mert ugye mégiscsak lány érkezik a családba. Aztán elvitte apa kórházba anyut. Akkor éjjel megszületett a kicsi. Apa reggel, még munka előtt bement a kórházba. Anya kedvenc vörös rózsáját szorongatta. Ahogy a kórházi szobába lépett, meglátta feleségét, már tudta hogy baj van. Rozi mereven, arcát a mennyezetre fordítva feküdt. Szemei az ajtóból is jól látszóan vörösen virítottak. - Mi baj?- kérdezte apa. Roziból, mint mikor gát omlik le, tört fel a zokogás. Csak azt hajtogatta: borzasztó, borzasztó…
- Az isten szerelmére mi a borzasztó? Meghalt? Neked lett bajod? - Leült mellé az ágyra, egymás kezét markolászták. - Mond már, mond már!
- Nekem semmi, semmi bajom, de a lányunk, a kislányunk - nem tudta folytatni, csak sírt és sírt, rázta a zokogás. Aztán percek után kicsit lenyugodott. - Nyomoréknak született, fél oldala béna.
    A kislányt egy hónap után vihették haza a kórházból. Otthonukba, az annyira várt rózsaszínű boldogság helyett, szürke apátia költözött. De hogy a tavasz közeledett, oldódott a vigasztalanság. A kislány egyelőre semmi hiányát nem érzékelte nyomorékságának, csak az azelőtt, fiaira annyira büszke Rozi szemébe költözött be a végtelen szomorúság. Megannyi csüggedését, megannyi bosszúságát átértékelte, és hogy vállalná újra, és újra, csak ez ne történt volna meg. Mikor valami senkiházi ellopta a biciklit, hogy átkozta, hát legyen vele boldog, csak ezt ne. Mikor a férje rövid időre munkanélküli lett, micsoda szerencsétlenségnek élte meg, mikor leforrázta a karját... és így tovább. Sorolgatja magában, mint olvasó gyöngyeit, mégsem jut végükre. Legrosszabbak az esték. Sosem tud úgy elaludni, ne látná maga előtt a jövőt. Mi lesz vele? Iskolába hogy járhat majd? És ha nagyobb lesz? Hogyan lesz kicsi lelkével? - Ettől aztán könnyes lett a szeme, és belesírta magát az éjszakába. Álmaiban, talán hogy elbújjon a valóság elől, ritkán álmodik vele. Ha mégis, akkor nem gondol bele, nem jut eszébe.
Hét év telt el. Mára azt álmodta, sétálnak a ligetben, fagyiztak, Kisrita a tavon úszkáló kacsákat nézte. Még egy kisebb faágat is bedobott nekik, hogy egyenek. Hm, pedig Kisrita sosem fog sétálni, sosem fog faágat dobni a ligetben. Kisrita beleszíjazva a kerekes székbe bárgyú arccal bámul a világra. Nehezen artikulál, csak Rozi érti, amit mond, ő se mindent.
    Reggel van, hét múlt. A fiúkat összekészítette, elindította iskolába. Most a Kisrita következik. Fürdetés, öltöztetés, etetés. Fürdetésnél óvatosnak kell lennie, mert vannak fájdalmas testhelyzetek. Például, ha a nyaka felől emeli a tarkóját. Így aztán a kádban egy kis gumipárnát tesz a feje alá. De akkor is fájdalmat jelző hangokat hallat, mikor az érző lábfejét mossa. Beszélt orvossal, mi lehet. Voltak vizsgálaton is, de csak találgatást kapott, meg fájdalomcsillapítót. Így aztán inkább óvatos. Az öltözés, ha lehet, még rosszabb. ruhák ezért aztán nem is ujjasak, inkább afféle rágombolható pamutdarabok, a felsőruha meg egy ponchóféle, ami óvón eltakarja a meglehetősen egyedi öltözéket. Beemeli a tolószékbe, beszíjazza, és jöhet a reggeli. Többnyire kakaó van reggelire, és valami pépes. Ilyenkor, reggeli után gyakorolják a beszédet. Nehezen jutnak előre. Úgy is lehetne mondani, hogy inkább sehogy. Vagyis, az történt, Kisrita különböző hangokat hallat, Rozi meg megtanulta mit jelent. Ő persze beszél hozzá. Szászszázalékig meg van győződve arról, Kisrita mindent meghall, és meg is ért. Mesélt neki a nagyszülőkről, akik már meghaltak. Elmesélte hogy ismerkedett meg apával, hogy kerültek össze, milyen volt az esküvő. Mesélt a mindennapokról, arról hogy apának jó állása van, és hamarosan egy elektromos tolószéket kap Kisrita. És azzal akár egyedül is tud közlekedni, mert úgy lesz "csinálva",hogy a balkezéhez lesz igazítva minden nyomógomb rajta. Beszélt, közben mosogatott. Aztán hallja az ő gyerekét, hallja az ő egyedi, semmihez, senkihez nem hasonlítható artikulálásában.
- Anya, segíts nekem meghalni! - Igen, a kislány ezt mondta. A mozdulata megdermedt. A tányér visszacsusszant a kezéből a mosogatólébe. Majd megint.
- Anya, segíts meghalni! - Megfordult, ránézett gyermekére, a kislány megint ismételte.
- Anya, segíts meghalni! - Rozi arca megrándult, de tán a teste is, mert majdnem elesett. Hányszor gondolt bele rettegve a jövőbe, mi lesz a lánnyal, és a lány kimondta. Meg kell halni. Két kezével a tolószékbe kapaszkodott. - Mit beszélsz?
- Anya segíts meghalni! Fáj, nagyon fáj. Fáj élni. Anya, segíts meghalni! - Kisrita elhallgatott. Nem szólalt meg többet. Sem aznap, sem másnap, sem a következő héten. Csak ha ketten volt az anyjával, emelte rá kérőn a szemét. Rozi eleinte még beszélt hozzá, próbálta elhessegetni, elfelejteni a történteket, de ahogy Kisrita ránézett, nem tudott szabadulni tőle. Később már ő sem beszélt. Már ránézni is félt a lányára. Érezte, átérezte azt a szenvedést, ami gyermeke testét nap mint nap emésztette, de segíteni nem tudott rajta. Lehetett volna intézetbe adni, meg is próbálták. Egy hétig bírta, aztán érte ment. Hazavitte, és soha sem engedte el magától. Pár éve éjjel kettőkor begörcsölt, rá egy órára kivették a vakbelét, még aznap hazament taxival a kórházból. Száz egészséges anya, száz egészséges gyerekét nem félti annyi szeretettel, mint ő, a nyomorék porontyát.
    A reggel úgy telt, mint máskor. A fiúkat összepakolta, útnak engedte az iskolába. Ő maga is reggelizett, majd letusolt. Köntöst vett magára, benyitott Kisritához. A kislány már ébren volt. Egykedvűen bámulta a mennyezetet. Odament az ágyához, megpuszilta a homlokát, majd kiment a fürdővizet előkészíteni. Könyökét mártogatta a vízbe, hogy jól állítsa be a hőfokát. A kislány szerette, ha langyosan indítanak, majd egyre melegebb lesz. Félig engedte a kádat, majd visszament a kislányért. Kitakarta, ölébe vette, és bevitte a fürdőszobába. Óvatosan a vízbe merítette. Az arcára nézett, hogy leolvassa róla az elégedettséget. A kislány azzal a kérlelő tekintettel nézett vissza rá, mint több hete, mikor azokat a szörnyű, akkor még igenis szörnyű mondatokat mondta.
Rozi felkapcsolta a hősugárzót. Ezt Kisrita nagyon szerette. Ahogy a vízből kint lévő vállacskáit birizgálta a susogó langymeleg. De Rozi részéről már ez is gépiesnek tűnt, mert Kisritából semmi reakciót nem váltott ki. Ekkor Rozi megcsókolta Kisrita homlokát, és a bekapcsolt hősugárzót belenyomta a vízbe. Iszonyú ütést, égető érzés érzett a karjában. A világítás kialudt. Kivette a vízből a hősugárzót. A lányát nézte. A kislány, kicsit nyitott szájjal de úgy feküdt a gumipárnán, mint előtte. Rita kinyalábolta a halott kislányt a vízből. Magához ölelte. Leült vele a kőre, hátát a mosógépnek támasztotta. Így talált rájuk Zolika délután kettőkor...