Kavicsaim

    Ha az ember kitűz egy célt, legyen a magasztos, alantas, avagy bármi a kettő között, már felvállalt valamit. Aztán hamar jön az útelágazás, hogy akarja azt a célt, vagy nem akarja. Most azonnal, vagy elég lesz később megvalósítani. Mielőtt elindul a célja felé már pontos definíciója, van a célról, hogy mit akar, vagy útközben pontosítgat, módosítgat. Érdemes úgy útra kelni, hogy valami fogalma van, mit is keres valójában. Amit nem szabad, hinni, hogy a cél útközben nem változik, hogy a cél úgy, abban a formában megtalálható, ahogy az elképzelés megszületik. Minden, ami fölött az idő telik, aminek környezete van, az módosul, változik. Ha úgy tetszik bizonyos evolúciós folyamat nyomot hagy rajta. A kitűzött célon is és a megtalált célon is...
    Elindultam, hogy keressek egy zöld kavicsot. Nem akartam én egy egész sziklát, mit is kezdenék vele. Nem akartam én egy előre csiszoltat, egy más markához szokottat, mit is kezdenék vele. Nem akartam én egy túl csicsást, vagy hivalkodót, mit is kezdenék vele. Akartam egy tenyérbe simulót, de nem sikamlóst, olyat, amit érzek. Olyat, ami felveszi markom alakját, és mentől inkább megszorítom, a tenyerem mindinkább idomul hozzá. Hamar, talán túlságosan is hamar találtam egy barna kavicsot. Méregettem, forgattam, vizsgálgattam. Nehéz is, könnyű is, meleg is, hideg is. Míves is de nem gazdagon, csak úgy, ahogy kell. Igaz, nem zöld, de olyan jólesett tudni, hogy az enyém. Így lett egy barna kavicsom, és a barna kavicsom így lett lelkem dísze. Mindig magamnál hordtam, járás közben a tenyerembe simult, éreztem, ahogy melengetem, úgy melenget vissza. Ha kicsit ráuntam, hűlni kezdett, ha jobban dédelgettem, akkor "ő" is több meleget adott. Afféle kölcsönösség lett kettőnk közt. Olyan, valamit valamiért. Azt gondoltam, ez már viszony, ez már barátság. És jólesett. Jólesett, hogy van barátom. Közösen vagyunk a melegünkkel.

   Ahogy az ember vénül, nem okosodik ám, csak hiszi. Mert ha okosodna, akkor nem dédelgetne illúziókat. Nem gondolná, hogy a világnak már így lesz vége, ilyen harmóniában. Egyáltalán nem hinne abban a megbocsáthatatlan ostobaságban, hogy a harmónia az, kéz a kézben andalgás a ki a temetőbe és vissza, és aztán már egyszer nem is jön vissza. És még inkább nem gondolná, hogy a harmónia nem más, mint az aranymetszés arányai csupán. És ha mégis, akkor az a lázadás melegágya. Mert senki sem akar szürke kavics lenni, de ez kevés. Kevés hogy nem akar. Kell valami, ami ezt a szürkeséget lemossa, vagy átfesti. Elszántság? Véletlen? Szerencse? Ki tudja?
    Egyszer váratlanul, ahogy barna kövemért nyúltam, valami megsértette az ujjam begyét. Azt gondoltam, talán eltört a kavicsom. Elővettem de hibát nem találtam rajta. Továbbra is az én sértetlen melegadó kavicsom volt, úgy hibátlanul, ahogy találtam. Visszanyúltam a zsebembe, kotorásztam kicsit. Egy éles sarkú egészen apró fekete kavicsot találtam. Hogyan került ez hozzám? Forgattam, nézegettem, és szörnyű döbbenet hatalmasodott el rajtam. Ezt az apró kavicsot én ismerem. Ez a kavics az enyém. Miként történhetett, hogy elfelejtettem a létezését. Mint aki álomból ébredt, lassan előbújtak emlékeim. Nem is emlék, közelmúlt. Nem is közelmúlt, inkább jelen. Szégyent éreztem, iszonyatos szégyent. Ha valamit mindig is megvetettem, az a hitványság. A megmagyarázhatatlan cselekedetet, amiben semmi jó nincs. Semmi, csak a sunyiság. Olyasféle, aki olyan bűnöket hordoz, hogy nem mer más ember szemébe nézni, ha beszél hozzá.

    Ha környezetemben, valakiben felfedeztem a hitványságot, messze elkerültem. Elkerültem, hogy még véletlen se fertőzzön meg engem. És most itt állok magam előtt megszégyenülve, porig alázódva a magam hitványságával. Elfeledkeztem az én apró fekete kavicsomról. Elfeledkeztem. Itt voltam barna kavicsommal egyik kezemben, kis fekete kavicskámmal a másik kezemben. Mit is mondok, olyan kicsi volt, hogy csak az ujjaim közt szorongattam. Mit is gondoljak? Soha még kavicsot nem szerettem, nem dédelgettem annyit, mint ezt a picurkát, és mégis megfeledkeztem róla. Soha kavics nem nyújtott annyi boldog szenvedést, mint ez a kis sarkos fekete és mégis megfeledkeztem róla. Mert imádtam, mert hogy fájt annyira szerettem, ehhez semmi kétség nem fér, és mégis megfeledkeztem róla. Mert lelkemnek sosem volt annyi gyönyöre semmiben, mint ebben a kicsiny jószágban, elfelejtett kis rögben. Éles sarka, ha kéjesen meghasított, édes zsibbadással vette vérem. Ha szúrt, kék árkot hagyott az ujjamon. És akartam, hogy szeretve gyötörjön, és gyötörve szeressen. Mert ha már nagyon fájt, kicsit eldugtam. Eldugtam, de a gyógyuló sebek nyomán a viszketés újra és újra kezembe varázsolta, hogy a még alig kérgesedő hegeimet újra megvágjam. Játszottam vele, mint bűvész a pénzérmén, ha forgatja ujjaival, úgy forgattam és kínoztam. Leejtettem, megkerestem újra, és őrült szenvedéllyel vágtatott a vér az ereimben, ha újra és újra rátaláltam, és az enyém lett. Ha kicsit elunt, magam vágtam meg magam vele. Aztán ha gyógyultunk, újabb sebeink már egybeforrtak. Véres háború volt ez, az érzések, az érzelmek, a gyötrelmek a szélsőségek a maghalások háborúja. De mindig újra és újra kezdtük. Mindent elviseltem tőle, és ő is mindent elviselt. Egyetlen gyengéje volt csupán. Az, ha játékból a többi kavics közé dobtam és ott keresgéltem. Panaszkodott, hogy ez rossz neki. Panaszkodott, hogy ez olyan magány neki. Olyankor sérülékeny és elveszettnek érzi magát. Van nekem hibám ezer is. A legcsúfabb, hogy ha valamit magaménak érzek, nem figyelek úgy rá, mint előtte. Egyszer messze dobtam kicsi kavicsomat. Túlságosan messze. Lehajoltam érte, mint máskor, ha ledobtam, de nem találtam. Már egyenesedtem fel, hogy ha "nincs, hát nincs". Nem vagyok fogadkozós fajta, afféle kitartó se, de ezt az alantas és hitvány gondolatomat sosem fogom elfelejteni, és különösen akkor hasít belém élesen, ha valami jó mégis történik velem. Egyenesedtem fel, de még úgy félfordulatban voltam talán, mikor átjárt a rettenet. Mit tettem? Elnéztem oda, ahová gondolataim szerint a kavicsom dobtam. Nagy kavicsdomb magasosodott ott. Teltek a hónapok, ha arra mentem válogattam a kavicsokat. Volt hogy markomban éreztem, de ahogy ujjaim közt átrostáltam már nem volt sehol. Újra és újra nekigyürkőztem hiába…
    Egy reggel kapkodva öltöztem. Így jár az, aki elalszik, de időre megy valahová. Már a parkban szaladtam, mikor megéreztem, hogy a zoknimban lehet valami. Nagyon olyan helyen volt, hogy lépni is alig tudtam tőle. Ideges gyorsasággal rúgtam le a cipőmet. Nem néztem hová ülök, csak húztam, cibáltam a zoknim. És, ott volt a kicsi alaktalan fekete kavics. Istenem. Hogy hiányzott, hogy akartam, mennyiszer elképzeltem ezt a találkozást ezt a rátalálást. Újra ott volt a kezemben, az ujjaim közt. A vizes fűben lassan átázott a nadrágom, hideg nyirkosság a derekamig ért, de bántam is én, dehogy bántam. Éreztem arcom torzulását. Nagy homályosító könny préselődött ki a szememből, majd követték a többiek, a többi könnycsepp. Már nem is cseppek, egész folyam. Hiába akartam hogy ne sírjak, mert sírni nem szabad, sírni szégyen, és ha mégis, el kell bújni vele. Nem tudtam abbahagyni. Csak folyt, csak csorgott az orromra, és le a kezemre, a kis kavicsomra. A kavics magába szívta a könnyem és elkezdett szétmállani. Töröltem, egyre töröltem, de lassan, mint vizes agyag szétment, szétmosódott, fekete csíkot hagyva ujjaimon.