Ha merném

    Induljunk hát. Nézd! Ott a messzeség, és minket vár. Most még szürke, kicsit kék is talán. Felhők a földön, vagy hegyek szürkéllenek, bizonytalan, mint az utunk? Nem tudom, hiszem, hogy te sem tudod, mégis, valami bizsergés van bennem így az elején. Add a kezed, hagy érezzelek, hagy higgyem, hagy tudjam, hogy velem tartasz, velem gondolsz. Hátizsákunk fel a vállra, közelre már ne is nézzünk. Mit cipelsz? Három gyerek, válás, néhány szerető? Én is kanyarítom jelenem, s múltam. Markolom, semmit ki ne hagyjak. Nehéz teher, nincs mit tenni, vinni, megbékélni kell. Vigyázz, táskád zsebe nyitva maradt. Jól kötözd! Abban a reményed, a jövőd, talán kettőnké. Ha útközben elcsurog, mire megjövünk, és nem marad, vissza már nem fordulhatunk. Most, hogy az út megindult alattunk, akarjuk, merjük akadályainkat. Közös élményeink lesznek, mik vágyainkkal elegyítve, adhatnak pár boldog évet.
   Nézd, ott egy domb, rajta kis liget. Akácos. Varjak éneklik savanyú nótáikat. Ne botolj, majd tartalak. Ott meg, mezítelen ér csurog. Milyen kanyargós, okosan kerüli a dombot, arrébb újabbak csatlakoznak. Szerencse is akad, találtunk hidat. Nem, ne félj, ha átérünk, meglásd jobb lesz. mert aligha nézünk vissza. Most látni, hegyek azok, és nem is kékek, barnák csupán. Mi lesz mögötte? Erdő, vagy ez a mi kis patakunk gyűjt tavat magának? Kiesnek gondolom, de az ugar is megéri veled.
A hegy után már vissza nem is látunk, terhünk is könnyebb. Itt egy árnyék, pihenjünk kicsit. Most még mélázhatunk. Mire gondolsz? A tegnapra, vagy vissza messzebb? Oldalt forrás van, hozok, csak pihenj.
    Nem könnyű út, gondoltam én. Mire fordultam elaludtál. Szád sarkán kicsi nyál, letörlöm, meg ne riadj. Szemed rebeg héja alatt, szigorúra rendezed vonásaid. Mit álmodsz? Kis sóhaj, nem én, a szellő ébreszt. Húzlak fel, indulunk.
    Kis temető mellett visz a lábunk. Régi, gazos hantok, megfáradt utazóké. Nem térünk be, még nem. Sokkal messzebb vár minket egy másik. Most így, fő lehajtva ellépegetünk mellettük. Patakunk eltűnik egy fordulóban, rejtetten folyik tovább. Alig órányira, mint bő kút tűnik elő, tó lett az, mondtam én.
Váratlanul vihar dől ránk, nappal is sötétség az ég. Sátrunk-otthonunk, összekapaszkodunk, csak szemeink látszanak, felettünk, rajtunk eső dobol. A szél ütlegel, ez még jár nekünk. Foglak és markolsz engem, egyben vagyunk, mint még soha. Neked én, nekem te, már csak ez maradt. Múltunk terheit összerakjuk, így könnyebb lesz. Az elemek tovább mentek, mégis, mi nem engedjük egymást. Ujjainkból a vér is kiszorult úgy ölelünk.