Gazda pórázon
    Városi körülmények között teljesen természetes, a kölyökkutyát pórázon sétáltatni. Még én is. Aztán a kölyökből süldőkutya lesz, kialakul a bizalom,  lekerül a póráz. A kutya boldogságos szabadságérzésekkel száguldozik a parkban. Egykettőre megtanul néhány utasítást. Megáll, leül, ide hozzám. A nyár az ősz, gyorsan eltelik, a kutya és gazdája kapcsolat egyre lazul. Kevés az egyetértés, néha már teher az egymásra figyelés.
     Kutakodtam a konyha lomosnak használt fiókjában, így került elő, egy méteres rövidpóráz. Kapóra jött, hogy a szokásos sétára indultunk. Rácsatoltam, gondoltam, ha nagyon nem viseli, még mindig levehetem. Végül is, kutyalélek, nem vagyok én pszichológus. Már a lépcsőházban szokatlan volt a szelídsége. Máskor lerohan a bejáratig, és simogatást tarhál az éppen ki-be közlekedőktől. Most nem, most jött mellettem, úgy, ahogy kutyások álmodják szelíd ebüket. Az utcán levettem a pórázt, persze, rohant a bozótoshoz dolgát intézni. Majd újra póráz, át az úton a futtató irányába. Az én kutyám újra simul a lábamhoz, meg-megbök az orrával. Figyel, a mozdulatomra már megáll, leül. Persze, póráz újra le. A szabadság mámora, a kutyán, ahogy illik. Majd haza a szükséges helyeken újra fel a póráz, és ez így megy két napja. Valami megváltozott, úgy is mondhatnám, visszaváltozott. Az én kis alig kilós kölyök vizslám harminckilós nagy lődörgő lett. A póráztól, attól, hogy a néhány perces összekötődés, együttmozdulás előkerült, előkerült az összetartozás már-már átalakult, talán kicsit kopottas emléke. Ha indulunk, és nyitom az ajtót, eszében sincs kicsörtetni, dehogy. Várja, hogy a póráz, a mi pórázunk újra felkerüljön. Ma reggel úgy alakult, hogy hosszan baktattunk istrángosan a járdán, egy régi kutyás ismerős jött szembe.
- Sziasztok! Na, oda a bizalom? - kérdi
- Nem, nem, de van itt más is. - Válaszoltam. A negyvenes busz dübörögve elhúzott. Lehet, hogy nem hallotta, azt hiszem, nem is fontos...