Franci horgászszerencséje

    Franci tegnap horgászni volt. Úgy látszik, a korral sem mindig tanul az ember. Legalábbis Franci maga is úgy látja. Új kalapjában feszített a parton. Nem lett volna könnyű bizonyítani, hogy az időjáráshoz megfelelően öltözött. A kalap nem rossz viselet, de ha a meleg levegőt kiviszi a szél alóla, bizony az ember füle hamar a markába fagy a hidegtől. Egy ideig csak bámulta a vizet, semmi jelét nem látta csukának. Még a kezével is meglötyögtette a vizet. Hat-hét fokosnak saccolta. Inkább a pontyozó botokat vette elő. Nem igazán hitt benne, de ha mát itt van, megpróbálja. Aztán hamar kiderült, a horgászáshoz nem csak hit, meg horgász tapasztalat, és szakértelem, szerencse is kell. Fogott is pár halat, vagyis, éppen kettőt.
    A halászlé nyálcsináló illata terjeng a lakásban. Közben birsalmát hámoz, mert a birsteában hisz. Az majd kiűzi hidegrázását. A kalapja most is a fején. Ha nem félti, bizony abban is alszik. Na, meg az evéshez veszi le. Mert mióta apja lekent neki úgy negyven éve, hogy rendes ember nem ül sapkában az asztalhoz, még a mai napig is ijedten kapja le a fejfedőjét, ha megfeledkezett róla. A birsalma szeleteket citromos vízbe dobálja, így nem barnul be. Aztán kevés őrölt fahéj, meg nyolc szem szegfűszeg. Mért éppen nyolc? Senki se tudja. Nyolc és kész. Kevés édeske. A citromos lé éppen hogy ellepje. Most már a két illat elegye terül a konyhára. Van mitől nyálat nyelni. Nem is reggelizett, maga is fogadna rá, a halászlé megégeti, ahogy szürcsöli. Semmi baj, az övé, majd begyógyul. A birstea rendbe hozza azt is. Pedig nem is birstea, hanem kompót. De, neki a kompót a meggy, a körte, meg a többi gyümölcs, ha birs, akkor tea. Ha beszél róla, és kijavítják, se vitatkozik. Hagyja, hagy tudják rosszul. A világ már csak ilyen. Nagy, felületes és kötekedő. A világ már csak ilyen. Rohan, alig lát szét. Az igényesség, az egyediség, mint az ő birsteája is, már nem fontos. Maga sem tudja, miért kellett ötven-hatvan év megtanulni közelre nézni, hogy messze lásson. A megmagyarázhatatlan, az ismeretlen a keze ügyébe esik, és ha nem is érti, de bölcsen elfogadja, akkor a messzi randa felleget nem hegynek nézi. A messzi hegycsodákat nem vihartornyos párának nézi, hanem a hegyet látja benne. Így is, úgy is, igaz is, tévedés is egyszerre. Tegnap, míg belefagyott vászonszékébe, megbámult egy nyárfaleveleket. Jutott mintaanyag bőven, rázta a szél kedvére. Nem is, mint biológus vizsgálgatta, hol van ő attól. Nem is, mint filozófus, talán még meghatározni se tudná mi fán terem. Nézegette a haldokló nagy falevelet. Forgatta fonákjára, visszájára, megsimogatta, élvezte a bársonyos érintést. Két tenyere közt végigsimította, morzsolgatta kicsikét. Igazán közel volt a nagy varázslóhoz, már-már megérezte a múltat benne, a jelent benne, a jövőt benne.
    Ekkor felvisított az ultramodern, hangot adó kapásjelző. Feledve a rossz lábát, rossz kezét, ugrott Franci botot ragadni. Csapott a botjával, nagy kapást érzett. Tekerte a zsinórt, engedte a zsinórt, ahogy negyven éve mindig is. Aztán már nem engedte, csak tekert. Mondták régebben barátai. – Franci te nem fárasztod a halat, hanem megleped, te nem kifejed a partra, élvezve a fárasztás gyönyörét, te motorcsónak módjára kivontatod. Mire rájön a hal, mi történt, már a horgot piszkálod belőle a parton. - Most is éppen így tett. Felötlött neki, hogy a halmerítő még a tokjában van. Semmi baj, gondolta, majd a lapos partra vonszolja. Ha nem tetszik a pontyúrnak, legfeljebb méltatlankodik. Tekerte a negyvenes damilt. Csak hogy a horgászásban tájékozatlanok is tudják, a negyvenes damil olyan erős, egy gyenge cápát is a partra cibálna, ha a készség többi része idő előtt nem mondana csütörtököt. Jött a hal kifelé, még védekezni sem volt ideje, mikor a nyálkás partra érve kiderült egyszerre mindkét horgon méretes ponty tátogott. Betette a haltartóba a halakat, de már nem tette vissza a vízbe. Inkább csomagolt is gyorsan hazafelé. Nagy-nagy hősiesség, elégedettség, a siker valahány érzete, mind ott lobogott benne. Ilyenkor egy valamire való horgász mindenkivel megossza sikerét. A mindenki most éppen senki se volt. Novemberben már csak a bolond ember, meg Franci megy ki a szeles partra pontyozni. Egyedül baktatott a főút felé. Otthon aztán egyedül pucolta, egyedül főzte. Nekiül majd nemsokára enni. Egyedül. Sosem hasonlított jobban arra a falevélre, amit tegnap vizsgálgatott, akit visszadobott a többi közé, amit most, a mai szél fújogat a többiekkel együtt, egyedül.