Csók Ida

Álltam az emberek közt. Nem is tudtam hirtelen hogy kerültem oda. Elgondolkodva mentem a járdán. Semmi magasztos nem járt az eszemben, csupán a kutyagumit kerülgettem. Az egyiket mégis eltaláltam, próbáltam lecsuviszolni a talpamról, mikor egy csapat fiatalokból álló férfi és nő befordult a sarkon. Már ott is álltam köztük. Ami a leginkább meglepett, fegyver volt náluk. Ordítoztak, és bőszen markolászták, meg integettek gyilokjaikkal. Valami egyenjogúságot, meg szabadságot, meg még nem is tudom miféle ...ságot kiabáltak. Már tovább akartam menni, mert ijesztőek voltak, és mindig is féltem, a tömegtől, mikor megláttam gyerekkori barátomat, a Misit. A Misi alkoholista lett. Ő nekem a példa arra, hogy a jövő utunkat magunkban hordjuk, hiszen hasonló környezetben hasonló családban egyforma nevelést kaptunk, mégis, ő egyre többet ivott, egyre inkább lelte örömét a delíriumban. Most is a cigaretta lóg a szájából, vörösen véres a szeme, vékony hegyes, szinte átlátszó orráról akkor is megismerném, ha évtizednyi ideje nem láttam volna. Pedig pár napja a tévében megláttam. Akkor visszafogottnak tűnt. Nyilatkozott valami békés egyeztetésről, tárgyalásról, odafigyelésről, meg effélékről. Sosem érdekelt a politika. Akkor sem, ha azt egy gyerekkori barátom gyakorolja éppen. Tovább is kapcsoltam. Nem értem, most élordibál a csapatból, mintha egy másik énje is lenne. Persze, mindig is radikális volt, még a lányt is úgy kérte meg, hogy gyere hozzám, vagy öngyilkos leszek. Ida nem is ezért ment hozzá. Inkább mert szerette és odavolt ezért a folyton izzó, egyébként hatalmas szívű, és ha odatette magát, gáláns, lovagias fickóért. A tér szemközti oldalán néhány rendőr tűnt fel, ezek meg azonnal lőni kezdtek. Egy rendőr azonnal felbukott. Nem lehetett megállapítani ki találta el. Mintha kijózanodtak volna, vagy csak megijedtek, eldobálták a kezükben lévő tárgyakat, és visszarohantak a a sarok mögé. Azt láttam, a barátom zsebéből egy fegyver golyó, és egy papírfesznyi esett ki. Lehajoltam érte, és zsebre tettem. A rendőrök ekkor értek oda. Mire felálltamból körbenézhettem volna lelöktek a földre. Kezem hátracsavarták. Még láttam, a többi rendőr tovább rohan a sarkon túl. Ekkor minden elsötétült.
Mikor magamhoz tértem, egy fapriccses helységben feküdtem a földön. Minden tagom fájt. Az egyik szememre nem láttam, azt éreztem, nem tudom kinyitni sem. Fájt a nyakam, a kezem sáros és ragacsos volt. Próbáltam felállni, de a jobb kezemre nem tudtam támaszkodni. Belém nyilallt, hogy el lehet törve. Nem tudtam megállapítani, de minden mozdításra észtvesztő nyilallás volt az érzés. A balkezem működött. Felhúztam magam a faágy melletti székre. Összegörnyedtem, úgy fájt a hasam, leginkább a májam, gyomrom tájékán. Bejött, vagy csak odajött két bukósisakos ember, a hónom alá nyúltak, ettől én felhörögtem, úgy fájt a karom. Sok okos nem jutott eszembe, csak azt hajtogattam mi van?, mi van most? Annyit mondtak, kivisznek agyonlőni, de azt nem ők fogják, csak kivisznek, mert itt nem akarnak velem semmit se összekenni. Egy bérházféle kis négyszög alakú udvaron a földre löktek. Így talán nem is igaz. nem löktek, csak odavittek és elengedtek. Összeestem. Éppen rá a sérült kezemre. Nem voltam hangos, inkább csak nyöszörögtem a kíntól. A maradék szememmel felnéztem a feltehetően napsütéses égre. Nem tudom, nincs is magyarázatom rá, ebben a nyomorult helyzetben mért jutott eszembe a golyó és a papíros, amit a tér sarkán a zsebembe tettem. Kotorásztam a zsebemben, a golyót nem találtam, de a sajtpapírt igen. Nézegetem, az volt ráírva: Csók Ida, Misi