Brúnó az életmentő
    Nyár, délelőtti napsütés tengerpart, aligruhás emberek. Egyesek a vízben, mások felhúzott lábakkal a homokon ülnek. Egy utóbbi testhelyzetű nő ülepét meglehetősen szemérmetlenül bámulom . A szemem sarkában sötét tárgyat érzékelek, majd süvítő hang. Mellettem, tíz-húszméternyire a vízbe csapódik egy csőszerű tárgy. Majd egy másik zuhan, aztán már négy legalább. Süvítés, csapódás. Mindenki ledermed. Az-az érzésem, a víz se hullámzik a rémülettől. Első gondolatom, a levegőben felrobbanhatott valami, esetleg egy repülőgép, és annak darabjai hullnak ránk. Az égen egy hatalmas tárgy közeledik. Igen, egy repülőgéptörzs. A törzs és egy szárny. Már csak ötven méter. Már csak húsz, tíz. Látom a szegecseket a gép falán, érzem, ahogy kinyújtott karomhoz hozzáér a fém...
Megszólal a telefonom ébresztő csengője. Na persze, Brúnóval séta. Sötétség, zokni keresés, majd felcibálom a lábamra, szokásosan legalább az egyiket fonákjára...