Baleset
      Franci elmélázva gyalogolt az utcán, amikor az apró baleset történt vele. Olyan helyre ért, ahol a járda lépcsőben folytatódott. Valahogy rosszul mérte léptét, mert csak lábujjai érték a fokot, és a szandálja talpa kettétört. Valószínűnek gondolta, a baj nem egy pillanat, nem egyetlen rossz lépés következménye, mert napok óta harapdáló érzés zavarta a lábbelijéből. Még ment pár métert libegősen, aztán mindkettőt levette, majd a közeli kukára tette. Rég járt már mezítelen lábbal, furcsállta is a talpa alatti meleget. A flaszter puhább volt, mint gondolta, néhány sarokkal odébb már nem is törődött vele. A körúton villamosra szállt, elment a Nyugatiig. Gondolta, ott mindig vannak árusok, csak kap valamit. Lement a Westenddel összekötő átjáróba. A szokásos szürkeség, mocsok és bűz. Alumíniumasztalos kocsma, lustálkodó, cigarettázó poharazgatókkal. Mögötte félénktekintetű népviseletes székelyasszony árult műanyag papucsot, hasonló szandálokat, csuhéból szőtt ágyelőt, olcsó lábas készletet. Egy gusztustalan lila szandál volt az egyetlen, ami se kicsi nem volt, se nagy. A nő először kétezerért kínálta, de hétszázban megegyeztek.
- Ha ebben valaki meglát - tűnődött Franci. Mosolyfélére húzódott a szája. - Ugyan, ki láthatná, aki számít? Nem ismeri itt őt senki. Ebben megnyugodva baktatott el a Margithíd felé. Fent a hídon aztán meg-megállt a híd korlátjánál, lenézett az örvénylő vízre. Ritka így a délutáni forgalomban, de közvetlen közelben senki sem volt, nyálat gyűjtött, és leköpött a víz felé. Nézte, ahogy a nyál zuhan, bánatára hamar szem elől tévesztette. Nem csinált ilyet gyerekkora óta. Valami derű féle került az arcára. Fordult, hogy továbbmegy, mikor csak egy meglehetősen testes nő állt előtte.
- Szia Franci, ugye te vagy az? - a szőkésbarna kékszemű asszonyság nagy kerek csípőjéhez fogta retiküljét. Úgy állt Franci előtt, mint egy alabárdos.
- Én vagyok én, vagyis Franci a nevem, és te ki vagy? - kérdezett vissza szintén tegezve. Valamit meglátott a nő szemében, valami ismerőst. Meg az álla, igen, az álla olyan, ami sosem feledhető. De hogy ezt a termetet még sosem látta, erre akár fogadott is volna.
- Irma vagyok, csak emlékszel, vagy mégsem?. - Milyen érdekes is az ember agya. Van, hogy órákig kószál, máskor ül a horgásztó parton, és egyetlen visszaidézhető gondolata sincs. Most meg másodpercek alatt fut át rajta, az a sarka gyűrött fekete-fehér kis igazolványkép, amit ha jól számol, harmincöt éve őrizget az íróasztala legfelső fiókjában, ott hátul egy elbarnult kis dobozkában. Meg a hetvenes évek eleje. A Klauzál utca, bent a térrel, meg a hiányos kerítésű játszótér. A megdőlt platán a tér sarkában. Alatta a kőlábú piros ülőkéjű fapaddal. Meg a zene. A "rózsi" nótája. A "...van egy rés a tetőn...". Az jel. Ha a szülei és a "nagyija" nincs otthon, alkalom a titkos légyottra. A vita és a barátság a helybéli galerival. Franci hajnalonként látogatta kedvesét. Aztán néhány helybéli meglátta Irmával. Megfenyegették, ha megint ott látják, ellátják a baját. Franci majd becsinált, úgy félt a kigyúrt suhancoktól, de szerelmes volt. Maga sem tudja, hogy sikerült, de kiegyezett a fiúkkal. Még alkalmanként azok falaztak neki. A séták a közeli városligetben. A tervezgetések, az álmodozások, az Irmának balul sikerült érettségi. Aztán Irmával a két film. A Beatleses "Koncert Bangladesért" és "Az utolsó mozielőadás" Ez utóbbi köztük is az utolsó volt. Többé nem találkoztak. Franci évekig nem értette miért nem. Már házas ember volt, már gyerekei voltak, mikor egy nyári reggelen a kertjében szöszölt, és akkor leesett neki. Egyszerűen tudatára lelt, megtalálta a titkot. Miért is nem lett folytatása, miért is maradt csak úgy abba élete egyetlen szereleme? Bizonyosságként élte meg a valóságra való ráébredését, de sosem beszélt róla senkinek. Ha kapcsolata lett, mindig azt mondta, sosem volt szerelmes, mert az őt hála istennek elkerüli. Mindenféle érveket halmozott össze, hogy ez mennyire jó dolog. Milyen kényelmes, milyen egyszerű tőle az élete, és maga a szerelem milyen nagy ostobaság is. Hiszen az szerelem nem más, mint tudattalan önzés. Az meg semmi jóra nem vezet. Oly sokszor fejtette ki másoknak ilyetén való "bölcseleteit", hogy idővel maga is elhitte. Bőszen szavalta a "magakövébe" vésett dogmáit, még büszke is volt rá. - És most ott állt előtte egyetlen, valójában soha el nem felejtett szerelme. Az Irma.
- Csak vicceltem, nem Franci a nevem. - Megkerülte a testes asszonyt, majd nagyonlila, nagyon ronda szandáljában elcsoszogott Buda irányába.