Az ideális nő?

    ...ez kor függő, úgy értem, éra függő, hely függő, nem mindegy, Afrika, Ázsia, vagy Európa. Függ a kortól, társadalmi helyzettől, függ a habitustól, az egészségtől. Vagyis még egy személyre, jelen esetben rám lebontva is bizony meglehetősen bizonytalan a meghatározás.
Akkor lássuk.
    Fogantatásomtól három éves koromig ÉDESANYÁM volt a legideálisabb. Elsősorban mert kihordott, és megszült, majd tejjel táplált. Ez utóbbiról hamar kiderült, nem működik. Áttértek velem a vizezett tehéntejre. Felvizezése az italaimnak ma is tart. Igaz, az alapanyag már régen nem tej. Ami akkor, pár hetesen történt velem, a hihetetlen kategóriába is kerülhetne, akár. A vizes tehéntejet nem akartam kiszopni a cuclisüvegből, hogy túléljem a koplalást, orvoshoz vittek. A falusi körorvos, isten áldja még az emlékét is, Szépe doktor, azt ajánlotta, vegyen anyám jófajta kocsmai rumot, az ételembe pipettával cseppentsen párat, az visszahozza az étvágyam. Bevált! Az akkori alig két kilót mostanára, sikerült megötvenszerezni. Sőt.
     Három évesen aztán ideát váltottam. Ági, Illés Ági lett az új. Anyám szerint ÁDITA, de ez csupán a régi, a mellékvágányra kényszerült idea féltékenysége. Ági, na jó, ÁDITA barnahajú, kerekarcú lányka. Arányaiban meglehetősen vénecske hozzám a betöltött négy évével. A családjában afféle becsúszott gyerek. Ő volt a negyedik lány, nem nehéz elhinni, senki sem akarta. A nővérei már iskolások voltak. Inkább a mi udvarunkon játszott, és engem gardírozott. Elég egyoldalú kapcsolat volt. Mert ő ugye segített engem ki és becsomagolni, - későn érő voltam – nekem meg tűrnöm kellett. Mégis, ha valami nem tetsző történt velem, bömböltem, és hajtogattam, ÁDITA, ÁDITA.
    Hat évesen aztán elmaradt, így lecseréltem. Lecseréltem Balázs Évára, aki IDA volt, vagy Balázs Idára, aki Éva volt, ez már biztosan örök rejtély marad. Mivel még nyolcadik osztály előtt elkerült a faluból, a ballagási tablóra sem tették fel. Ő, korombéli volt, egy két hónappal fiatalabb. Vékony, nyúlánk kislánynak emlékszem rá. Sziámi ikrek vannak úgy összenőve, mint mi. Egy padban ültünk, együtt csináltuk a házi feladatot, olyan könyveket olvastunk, amiből kettő legalább volt a könyvtárban, és ha egyikünk előrébb járt az olvasásban, másikunk bevárta. Számunkra nyilvánvaló volt, hogy az életünk majd együtt telik el. Megterveztünk mindent amit akkor jövőnek képzeltünk. A házat kerttel, a házba két gyereket, Idát, vagy Évát, a másiknak Ferikét. A kertbe jószágot, sok kacsát, galambot és nyulat. Nekünk istállónk is volt, ki nem maradhatott a tehén, a Rózsi. Nem könnyen írom le, mert mindenféle lelkű emberek, mindenfélt gondolhatnak. Kölcsönösen megnéztük egymást, hogy pisilünk. Akkortól egymás kezét fogtuk, ha mentünk, ha jöttünk az iskolába. Szó se került rá többé. Nekem ez egy könnyhomályosítós emlék. Aztán hetedik utáni nyáron meghalt az apukája. Anyukájával Szigetszentmiklósra költöztek. Nem tudom okát, de nem volt alkalmunk elköszönni.
     Pár év a serdülőkoromra ment el. Nem voltak említésre számot tartó ideáim. Úgyszólván naponta váltogattam, nem csoda ha nem jegyeztem meg egyet sem. Ez volt a legtermékenyebb időszakom, igaz a legfelszínesebb is. Könnyen tettem, bírtam volna kétszer annyit is akár. A fantázia mindent elvisel.
Tizenhét évesen aztán a DÖRMI lett a nagy Ő. Ő ugyan nem az én barátnőm volt, hanem a Csabáé, akivel egy iskolába jártam. Persze, a Csaba, aki a barátom volt, nem tudta, hogy bele vagyok esve a DÖRMI-be. Az is igaz, a DÖRMI sem tudta. Bárki mondhatja, ezt még hozzácsaphatom a fentiekhez, hiszen a fantáziálás része. Én meg állítom, ez nem így van. Először is, DÖRMI valóságos személy. Ami a meg a másik érv, hosszan tartott. Majdnem egy évem ment rá. DÖRMI, akinek az igazi nevét nem is tudom, körülbelül száznegyven, százötven centis, negyven kilós esztergályos tanuló kislány volt, olyan torokkal, hogy Barry White bátran vehetett volna tőle mélyhangú órákat. Szép hosszú haja csak ritkán volt leengedve. Többnyire lazán összetekerve a fejére olyan volt, de olyan, még manapság is beleborzongok. Ahogy a fényt megszűrte a hajtömeg, mint glória, mint napfogyatkozáskor a "kaláris" ragyogása. Istenem, de szép volt.
    Évek jöttek, évek mentek, anélkül, hogy újabb idea alakult volna a lelkemben. Ha nem lennék lusta kicsit és újraírnám a sort, úgy fogalmaznám, évtizedek jöttek, mentek, na, mindegy, maradjon az előbbi. Ma már kerülöm, hogy szóba álljak magammal idea ügyben. Ha mégis, akkor is váltogatott ideákkal gondolkpdom. Ahogy növekednek az évek számai, tulajdonképpen egyre okosabbnak kellene lenni, egyre tapasztaltabbnak kellene lenni. De az agysejtek, vagy csupán azok vérellátása okán, a tapasztalatokból nem tanulok, meg az idea ugye nem kimódolt, hanem csak úgy jön. Az ideát inkább csak megérzi az ember, és a nélkül hogy végiggondolná csak rábiccent a lelkével, hogy jó lenne. De mi lenne jó? Jó lenne ha a külleme húsz, nem is, inkább harminc, vagy harmincöt éves nőé lenne. De az se jó, mert az én küllemem, egy borostás ötvenes. Rendben, legyen ötvenes, de nagyon net, meg táncos lábú. A fenébe vele, meghív kirándulni, de mégis csak én vagyok a férfi, cipelhetem a hátizsákot utána. Nem is azzal van gond, hogy teszem, vagy sem, csupán belegebedek, mert úgy megpakolta. Néha vissza néz a magaslatról. – Na, jössz már?! – Cinkosan nevet, vagy csupán kiröhög? Valaki elhárította, mikor vele akartam menni egy huszonöt kilométeres túrára. Valójában őszintén engem óvva elhárította, úgysem bírnám. Tökéletesen igaza volt. Mégis megsértődtem, többé nem válaszoltam a leveleire. Persze, elmaradt. A másik meg a hírre hogy náthás vagyok, rohanna ápolni. Na, igen, kulcs kellene neki. Aztán hogy kérem vissza? Nem, inkább beledöglök az influenzába egyedül. Futok az ideák elől, igaziból magam elől. Derűt erőltetek magamra, mint jó pszichés, egy idő után hiszek benne. Úgy jó, ahogy van. Nézek ki az ablakon. Színes falombokkal búcsúzkodó természet. A szemem felissza mindazt amit lát. Tartalékol télre, mikor a szürkeárnyalat kettőszázötvenhat színének valamelyikéből áll majd össze a lelkem is. 176 egység piros, 176 egység zöld, 176 egység kék. A szürkében meglátni a színeket, a pirost, a zöldet, a kéket.