Az aratás

    Franci egy szál gatyában feküdt végig az ágyon. Nehezen viselte a meleget. Úgy próbálta enyhíteni a panellakás hőjét, hogy ráfeküdt egy kiterített törölközőre, és egy másikkal takarózott. Hanyatt fekve nézte a mennyezetet. Már festeni kellene, gondolta, de mindig csak halogatta. Nem nem érzett indíttatást. Pedig a hozzávalókat is megvásárolta. Mikor is? Van egy éve is tán, vagy több is? Ablakot résnyire hagyta, a levegő ne álljon meg. A függöny összehúzva, reluxa sötétít valamennyit. A televízió, az internet, minden, aminek szócsöve van, a világot leigázó klimatikus változást jajgatja. Mintha máskor, évtizedekkel ezelőtt nem is lett volna meleg. Persze, ő maga nem ért hozzá, de kétségei azért akadnak. Valakiknek üzlet ez is, hát srófolják a tudatok pánikját. Mielőtt elaludt volna, egy régi nyár sejlett elő. Egy régi, elfeledett nyár a hatvanas évek végéről.

    Apja tanította meg kaszálni. Tíz se volt talán, mikor egy könnyített öreg kaszát adott neki. Megmutatta, hogyan kalapálja borotva élesre, hogyan fenje, ha lassulna az éle Így mondta, lassulna. Ez a szó, kicsit tompát jelentett, amit még nem kalapálni kell, csak fenni, aztán újra munkára kész az eszköz. Lucernát kaszált először. Még tavasszal. A lucernát nem könnyű rendre vágni, mert vastag erős szára van, de mégis könnyű, mert súlya van, és könnyen dől az erős kar alatt. Erős kar? Francinak ebből nem sok volt. Aztán ahogy az évek egybefolyva teltek, ha nem is lett mutatósan izmos legény, de csak-csak megszíjasodott. A tél persze vissza-visszavett magának, de júniusra, "péterpálra", az aratás kezdetére ugyancsak megszíjasodott.

    Úgy kezdődött az a nap is, mint mindegyik aratáskor. Apja és fia, éjjel háromkor indultak borsót vágni. Ami kaszálást jelentett, de inkább erőlködő kaszahúzogatás volt, míg tartott a harmat, hogy az érett borsó nem kezdett kicsattogni. Reggel hét körül vége lett, mert a június végi nap ugyancsak szárítgatón bámészkodott a borsóföldekre. Akkor, pihenés gyanánt megtartották a reggelit. Foszló puha házikenyér, és az akkor még igazi volt. Semmi színezék, meg ízfokozó, semmi furfang, amik akárkik zsebét sunyin dagasztották volna. Na meg szalonna a karácsonyi vágásból. Hozzá hagyma, úgy parasztosan. Az emberek ilyenkor összeverődtek a fasorra, ami árnyékot adott. Beültek az akác alá, mindenki kiterítette a kék meg piros kockás ételes kendőt, azon ettek. Ha egy-egy légy, vagy szálldosó bogár jött, csak úgy a bicska pengével ellegyintették. Nem beszéltek, ha mégis, akkor csak pár szót muszájból, halkan. Akkurátus mozdulatokkal szeltek a kenyérből, a bicska hegyével támasztva igazították a szájukba. Párat fordítottak rajta, mikor a szalonna darabot utána küldték. Sercenve pattogott a hagyma leve, ahogy karikázva fogyott. Aztán, ki-ki saját demizsonját húzta meg rá. Ilyenkor még hűs volt a víz, a vesszőfonás is harmatos volt az üvegen. Ivás után a dohányosok rágyújtottak. Ki cigarettát sodort, ki meg nem bajlódott vele, inkább a kész paklisat szítta. Franci apja pipázott ez időben. Még az éjjel fiára várt a bicikli mellett, megtömte vágott dohánnyal. Erről tudni kell, olyan büdös volt még a füstje is, az éppen ébredező szúnyogok sértődött zöngicsével menekültek a környékéről is.

    A nap úgy folytatódott, a kombájn aratta árpa magot zetoros vontatóval behordták a faluszéli magtárhoz egy nagy betonplaccra. Azt kellett egy régifajta cséplőgéppel megtisztítani, majd a magszárító raktárba behordani. Százötven-kétszáz mázsa magot tisztítottak meg naponta. Ebben Franci, és másik, hasonló ívású legényke munkája volt, a cséplőgép kürtőjébe egymásnak adogatva, vödörrel beöntögették ezt az irdatlan mennyiséget, mert gyerkőclegényeknek irdatlan sok ez.

    Délben volt csak megállás. Akkor, aki közel lakott, és főztek is rá, hazament ebédre, aki meg nem, folytatta a reggel elkezdett szalonnáját, hagymáját. Friss víz akadt a közeli kútról. Mindenki árnyékba húzódott, elhevertek az emberek. Kétórányi pihenő volt ilyenkor. Aki tudott, aludt valamennyit. Ha a szél feltámadt egy kicsit, még ha szellőlegényke volt is, örömmel vigyorogtak bele az árpaporos fáradt emberek. Beszéd annyi se volt, mint reggel. Ilyenkor persze megjelent néhány fehéringes vezető az irodáról. Nézték a bemázsált termény számait a kockás füzetben. Naptól, időtől, kombájntól függő változásokat hol derűvel, hol nemtetszéssel másolták be saját füzetükbe. Aztán ahogy jöttek az elöljárók, hangos köszönéssel távoztak is.

    A délután már rövidebb volt. A kiporciózott napi adaggal ötre, félhatra végeztek. Még összerámoltak, szerszámot, zsákokat, minden kelléket fedett helyre vittek, hátha eső lesz. Összelapátolták a maradék gabonát, letakarták ponyvával, úgy lett vége a napnak.

Így telt a július, egészen a derekáig, mikor nagy vihar vonult át a határon. Jött is a fejet csóváló felsőbbség. Nagy a baj, az érett búza úgy megdőlt, a kombájn sehogy sem tud nekiállni, muszáj lesz kézzel aratni. Még jó, hogy az árpa elfogyott. Ami lábon maradt, az a tavaszi árpa, amit a búza után aratnak majd. Neki is álltak a kaszásokat begyűjteni, hogy reggel kezdhessenek. Franci oldalt állva nézte a szervezkedőket, nem gondolta, neki nagyobb szerep jutna, mint apja után a marokszedés. Többnyire a parasztok asszonyai a marokszedők, de Franci anyja iker öccsei szülésében megnyomorodott a csípőjére, így ő maradt az apjának nyári kisegítőnek. A marokszedő az, aki sarlóval, vagy egy rövid ágas bottal ölbe szedi a levágott gabonaszálakat. Aztán mikor kévényi összegyűlik az ölében, manillával egybeköti. Nem volt ám ez gyerekjáték. A búzát úgy kaszálják, hogy a még álló gabona felé sodorják. Így a szalma szála félig állva marad, a marokszedőnek mégse kell mindig a földig hajolnia. De azért mégiscsak többször megindul az orra vére annak, aki nincs szokva hozzá. Meg vigyázni és iparkodnia is kell, mert lépcsőzetesen a következő rendvágó már ott suhint a bokája környékén. Megállás csak akkor van, ha a kaszások felegyenesednek pengét fenni.

     A borsó már elfogyott, ki is ment az idényből, nem kellet olyan embertelen módon korán kelni. Azért alig bújt elő a nap, ötkor már minden belajstromozott arató felsorakozott a megbeszélt búzatáblánál. Azaz mégse mindenki, mert a Szallai bácsit éjjel a mentő vitte el vakbélgyulladással. Helyette a két lánya jött ki, hátha találnak nekik kaszást, sose lehet tudni.

- Innye fiam, milyen jó hogy az esti szénakaszálás után nem vettem le a tiedet. Most aztán kaszálhatsz, mint a férfiak. Arató lehetsz. Saját marokszedőd lesz, mint az embereknek. - Franci apja mondta ezt, már előre örülve a duplabérnek. Mert ugye két kaszás az két arató...

    Így történt, hogy Francit a véletlen emberré avatta. Még ma is, közel negyven év után látja maga előtt a Szallai bácsi lányát, a kipirult szöszkét, ahogy az arcán porosan csorgó izzadságán át feléje mosolyog, ahogy iparkodik utána a renden. Ő meg biztatón visszanevet. Bár az aratás, a búza aratása brigádban, lépcsőben, embert próbáló munka, nem bánta, ha meg is szakadt bele szinte, feszítette a büszkeség. Az aratásnak rendje volt, a kaszás a marokszedőjével ebédel. Akkor is, ha a rokona, ha csak a falubelije. A kaszás dolga megvendégelni. Franci megosztotta hát ebédjét. Próbálta a kolbászkát pontosan félbeszelni, a lány mégis a kisebbet vette el. A kenyeret meg csak úgy törték. Boldog zsibogás volt az-az ebéd.

    Aztán, míg az öregek próbáltak pihenni, aludni a kiserdő árnyékában, ők bevették magukat a fák közé. Szarkafészekkel, seregélyekkel lakta szénagombócokkal megtűzdelt akácos volt az-az erdő. Tele csalánnal és sűrűre szőtt pókhálóval. A nyár forrósága is megállt benne, csak lángra nem lobbant éppen. Franci tudott egy forrást a túloldalán. Átvágták magukat, de csalódottan látták, ki van száradva. A nyomai még látszottak, mert a többihez képest friss zöld volt a fű az alig gödörben. Szélére ültek, mint egy megszentelt helynek, kiválasztottnak érezték magukat. Kis idő után hallották, az aratók készülődtek a délutáni menethez, elindultak az erdő melletti földúton vissza. Szandáljaikban trappoltak. Mint két süldő gyerek, úgy rugdalták a liszt finomságú port. Ez a nap az övéké volt, a délelőttel, az izzasztó munkával, a közös ebéddel, az erdei sétával, a még rájuk váró délutánnal.