A szent fazék

    Már a cím így megtévesztő, mert egy lábasról van szó. Egy öntöttvas lábasról, amit több kézen át a nagymamámtól örököltem meg. Az alig 150 centis anyókám elmondása szerint, harmincnyolcban vette a falusi lóvásáron, amit minden évben márciusban rendeztek. Ez a hely a faluszélén, van leválasztva a legelőből. Vastag karámgerendákkal, kimustrált szekér vendégoldalakkal körbekerítették. Akkoriban csordajárás volt a neve. Mára felverte a gaz és hol van már a csorda? Mostanra sem ember, sem állat nem járja a környéket. Ez idő tájt  még neves napnak számított a lóvásár. Afféle sátoros ünnepnek. Megjelentek a parasztok, de nem csak a háziállatok sokféleségével. Adtak vettek ott, a neve szerint lovat, marhát, de gazdát cserélt számtalan választási malac, kecske, és még afféle aprójószág is, a tyúkfélétől a gyöngytyúkig, nyúlig. Persze sátoros és kirakodós árusok is elhozták portékáikat. Voltak magyar meg tót kézművesek, akik maguk készítette lábbeliket, házi és kerti szerszámokat kínáltak. Voltak cigányok, akik vesszőből, csuhéból készült kasokat, ágyelőkét szatyrot árultak. Aztán néhány, úgy mondták, "idegen" is előfordult, akik lábasokat, fazekakat, öntöttvas edényeket iparkodtak pénzzé tenni.
    Nagyapám, és nagyanyám jó pénzen adott túl a malacokon, úgy ünnepelték, hogy vettek pár hasznos holmit és egy öntöttvas lábast fedőstől. A parasztember hasznos holminak kizárólag azokat a tárgyakat értette, amivel dolgozni lehetett. A ruha, a bútor, de még a konyhai dolgok is olyan muszáj valaminek számítottak. Hagy örüljön az asszony is, kapott egy vaslábast. Így lett a nagyanyámnak a lábasa.
    Az ötvenes években úgy egyéves koromtól, sokat éltem a nagyanyámmal. Szüleim szerint én nem született balkezes vagyok, hanem tőle lestem el a mozdulatait, így lettem sete is. Ebből a vaslábasból sokszor ettem csurgatott levest, ami víz, só, tojás, benne kockázott kenyérhéj megpirítva. Meg gölődin levest. Ez valami nyers tésztagombócot jelentett, tejes levesben. Mindkettőt nagyon utáltam. A többi jó emlékem volt. Elsősorban a mai napig legkedvesebb ételem a lebbencsleves meg az ühüm. Tulajdonképpen egyugyanazon ételről van szó. Az utóbbi úgy keletkezik, a maradék leves tésztája felissza a levet. Újramelegítéskor vagy víz kellene alá, ami sem az álagának, sem az ízének nem használna, vagy fel kell sütni, ami teljesen új ízt hoz ki belőle, és megunhatatlanul lehet enni, aminek az vet csak véget, hogy elfogy.

    Később aztán, hogy nagyanyám elköltözött az örökkévalóságba, nagynéném örökölte meg a lábast, de az újmódi szocreál alumínium korszakban nem igazán maradt hely neki, már-már a kutya elé került itatósnak, mikor édesanyám elkunyerálta. Így került e szent és kivételesen hasznos ereklye a családunkhoz. Néhány év szünet után újra a régi, de már inkább csak a kellemes ízek létrehozásának lett az eszköze. Sült és főtt benne minden, ami a hatvanas, hetvenes években egy paraszti konyhában előfordulhatott. Egyszer még kenyér is sült benne. Emlékszem a felkelt, felpúposodott cipóra, ahogy sülés alatt kiforrt az edényből. A lábasban lévő rész légies vékony héjára, meg a vastag húsos barna héjra, ami a tetején tornyosodott. Úgy forrón olvasztott libazsírba mártogattuk. Bő nyállal, ahogy ropogtattuk a szánkban. Hmmm...
    Hetvenegyben a család Gödöllőre költözött. A lábasba új módik is kerültek, de ami már többedik virágkorát hozta, az a lecsó volt. Akkoriban már én is főzőcskéztem. Felfedeztem, a lecsót nem főzni kell, hanem sütni. Legalábbis elejében. A kisült aprószalonnára rátenni a hagymát és a nem vagdalt, hanem kézzel tördelt paprikát, és fedő nélkül fonnyasztani, elfőzni a lét, majd hagyni megsülni, felénk úgy mondták, felsülni a paprikát. Mikor az édes sült paprika illata érződött, csak akkor került esetleg kolbász bele, meg kevéske pirospaprika, só. Ha ezek jól elkeveredtek, jöhetett az aprókockára vágott héjas paradicsom. Ilyenkor rákerült a fedő, és lassú tűzön hagyni kellett összeérni, összefőni az ízeket. A tojást, aki kívánta, kapott hozzá rántottát.
    Nemsokára aztán édesanyám is követte valamikori dohánytermelő nagyanyámat. Édesapámra, akit akkor már az unokák révén papónak becézett a család, maradt a vaslábas. Ő nem is használt más edényt. Egymagára ebben sült és főtt minden étel, amit a következő tíz évben megevett. Ahogy azonban az igazságos akarat meghozta, elment ő is, hogy immáron fentről nézze végig élete helyszíneit. Zentát, ahol született, a ma már Oroszországot, ahol "malenkij robot" címszó alatt ötvennyolc hónapot raboskodott a "testvéri nép" szolgálatában. Nézheti, hogyan boldogulnak gyerekei, unokái, hogy hozza össze testetlenül is családját az emlékezés. Így, mikor a holta utáni ingóságon osztozkodtunk, nem kis elégedettségemre nekem a lábas is az örökségem része lett.

    Őrzök néhány relikviát, azt hiszem, csak én. Megvannak a régi képek, bizonyítványok, egy ütött kopott vastányér, néhány autentikus paraszt borospohár a hatvanas évekből. Van egy féltett kincsem is. Egy, a nótákban is megénekelt csontfedeles kapcsos imakönyv. Nem is gondolná az ember, hány féle-fajta csavar és vargabetű kerül az életünkbe. Nekem is került, akkor olvastam bele párszor.
    Úgy alakult, magamra főztem a vaslábasban. Mindig is szerettem. Elmosogatni könnyű volt, az ételek egyéni ízűek maradtak, ha benne készültek. A minap aztán megtörtént, mire sose gondoltam. Lebbencset pirítottam benne, mikor fekete foltot láttam az edény belsején. Megpiszkáltam a fakanállal, és levélhártya módjára hullt a belső zománc, mint a vakolat. Nem kívántam zománcot, zománcos leves enni, így az étel kárba veszett. Amit inkább sajnáltam, hogy hetvenéves lábasom használhatatlanná vált. Számomra egy korszak ért véget akkor.

    Most egy teflonos csudaedényem van. Még hőmérséklet jelző piros sáv is van az alján. Első dolgom volt vele, hogy a sokat emlegetett lebbencsemet megfőzzem benne. A régi recept szerint el is készült. Kóstoláskor nagyon meglepődtem. Jobb volt, de legalább olyan jó volt az étel íze, állaga és kívánatossága, mintha az ütött-kopott vaslábasban készült volna.