Randevú (folytatás)

 Franci bemutatkozott. Jószerivel sokat tudtak egymásról, a levelekből, a telefonokból, mégis úgy illik. Átadta a csokrocskát. Zita nem szerette a szárazvirágot, de kibírta ajkbiggyesztés nélkül. Ez volt egyik jellemző tulajdonsága. A figyelmesség. Még a gesztusaiban is tudott mértéket tartani. Hamarabb átérezte a tiszta jó szándékot, vagy őszinte esetlenséget, mintsem még reagált volna rá. Túl az első pillanatokon, hamar a park fái felé fordultak sétálni. Kezdetnek mértékkel, magukra is nagyon ügyelve, nem vágtak egymás szavába, de hamar oldódtak. Alig tettek tán két kört a tenyérnyi parkban, már bele-bele szóltak egymás mondókáiba. Hamar megszületett az összhang.
- Iszunk valamit? Kiszáradtam ebben a poros kiserdőben, meg a beszédtől persze. Zita elfogadta az invitálást. Messze nem kellett menni, a parktól úgy ötven lépésnyire volt egy presszóféle. Már nevetgéltek, könnyedek voltak és természetesek. Franci még nem is emlékezett ilyen kellemes ismeretségre. Még, a valamikori felesége is merevebb volt a hajdani debütálásukkor. Alig hitt saját érzékeinek. Itt sétál mellette egy számára igazán megnyerő, és nagyon úgy tűnik, Zitában viszonzásra találó asszony.Megérkeztek. Hamar eldöntötték, a teraszon ülnek le. Franci körbenézett, látott is egy félárnyékos üres asztalt. Zita a pincértől egy pohár sört kért. 
- Száraz, víz nem is kell hozzá, - mutatta a csokrát. A találkozás teli mosolya újra az arcán. Franci furcsa változást érzett magán. Ahogy a Nap megcsillant a park felől, mintha két Nap lett volna. Nem értette. Kicsit vállat is vont. A saját székéhez lépett leülni. A szék van talán túl mélyen, vagy elügyetlenkedte? Miért néz ilyen magasból a Zita, vagy mi is a neve? Nem érti miért a csodálkozó, kerek tekintet. Olyan, mint ki ijedt. És ez a némaság? Franci bámul felfelé. Látja a tátogó szájakat, de a hang sehol. Hajaj, elvétettem, mosolyog is hozzá. Állna fel, de nem is kell. Erős kar nyúl a hóna alá, sőt, nem is egy, felsegítik. Ez igazán nem való. Köszönöm, mormogja, vagy csak gondolja. Próbál megülni, de nem érzi a szék támasztását. Most változott. A hangok megjöttek, de egyszeribe sötét lett. Valahol olvasta, valamelyik Molnár Gábor könyvben, az Amazonasnál hírtelen lesz sötét, ahogy világos is. Éppen este hatkor , és reggel hatkor. Most, olyan négy körül lehet. Férfi hang egy üres hordó mélyéről. – Hívtad a mentőt? – valaki igennel válaszol. – Nem kell mentő, ugyan már, csak a szék mellé ültem, megesik ilyen. Franci már csak arra vár, hogy elmúljon a mélysötét. Homlokán hűs kendőt érez. – Biztosan sokat ivott. - Ja. - Minek annak aki nem bírja?- Mindenféléket hall. Aztán egy elhaló, vagy inkább elnyekkenő sziréna. Megint kezek markolják, lefektetik, ingét gombolják. Azt gondolja, tudja ő, minek az. Aztán tapogató, meg tű fájdalma a vénájába. Pisilnie kell, érzi. Jaj, nem tudom tartani! Istenem, milyen kínos. A meleget érzi a lábán. Micsoda szégyen, micsoda szégyen, már csak érzi, mint gondolja, és a sötéthez visszatér a csend.