3Randevú (befejezés)
   
Az kétezres évek eddigi legszebb halottak napja az idei. A tegnapi szürkeségnek nyoma sincs. Ragyogó kékség az ég. A nap úgy, de úgy szikrázik, mintha minden halottaknak akik eddig csak voltak, be akarna sütni sötétjébe. Franci kicsit esetlenül botorkál a homokos, kavicsos temetőúton. Bal lába akaratlanul is meg-meg rúg egy követ. Bal szemére bizonytalan, a bal lábát kicsit húzza. Ez maradt a nyolc hete történtekből. A bal keze sem tökéletes, de nagyon iparkodik, nem panaszkodik, meg nem is igen vehető észre, hát titkolja. Kicsit bosszús, hogy nem olyan peckesek a léptei, mint volt, de a doktor így is azt mondta, - Franci, maga ezt nagyon megúszta. - A szülei sírjához igyekezett. Három nagyfejű krizantént szorongatott. Más években kettőt vett, de hogy volt ez a balesete, most a maga pechjét, szerencséjét is ünnepelte. Balesetnek gondolta, mint akit egy motoros, vagy autós csapott meg az út szélén. Mert hogy ő magától nem tett azért, hogy baja legyen. Messze kellett begyalogolnia, elfáradt. Leült egy padra. Meg is izzadt kicsit. Míg homlokát törölgette, nézte ahogy dolguk végeztével hullottak a levelek az enyészetbe. A napfény szerelmes csillanással simogatta mindegyiket. Ha olyan nagy lett volna a csend, mint egy valóságos erdőben, ebben a nagy fényességben még a földön egymásra lapuló levek zizzenését is hallhatta volna. A zizzenés nem más, mint az újabb érkezők köszöntik az őket fogadókat. Az emberek hittel és okkal, vagy azok nélkül hirdetik, a tavasz a tavasz az igazi, az a legszebb. Talán, húsz évesen az, mert a hormonok mámorán át meg sem látni a mocskos havat, a lucskot. Mert mi szép van a születésben? Semmi. Sáros, fakó, fájdalmas. De az ősz, az ősz az más. Ahogy kezd szenderülni minden élet aminek sorsa dűlőre fordul. A sokszínű faleveleknek, még egy utolsó feladat, ha jó helyre fújja a szél, menedéket adni egy álmosodó sünnek tavaszig. Aztán már csak táplálék lesz a születéshez. Franci nézte az oda, s vissza vonuló embereket. Most itt a fényes ragyogás, és a lehulló falevelek ellentmondásában megérezte a maga őszét. Nem lett tőle szomorú. Derűt érzett, és nyugalmat. Olyasmit, mint ha vonattal, a végállomáshoz ér. Ha kisétál az állomás mögé, és nem várják, hát nyugodt léptekkel indul maradék útjára. Felötlött neki, csak úgy, holnap elmegy horgászni. November van, kezdődik a rablóhalak évadja. A reggelek hűvösek, nem megy korán. Előtte körbenéz a faluban, és vesz egy kalapot. Még sosem volt kalapja. Na és? Most majd lesz.