A randevú

    Franci rendes pasas. Ez még persze nem sokat jelent. Úgyszólván, semmit. Mert ugye a mai közállapotokban, milliárdos csalókat, apa és anyagyilkosokat sztárolnak a médiákban. Azok is mind-mind rendesek, mert fizetőképesek. Vagyis, a köznapi gondolkodás úgy szól, ha van pénzed, akkor rendes ember vagy, ha nincs annyi, akkor is lehetsz az, de nem tétetik közhírré. Mégis, Franci nem iszik. Na, néha kis vörösbort, és a meccshez a tévében egy, esetleg két sört. Nem is dohányzik, és tényleg nem. Nem kamuzik, hogy leszokóban, azt sem állítja, hogy tervezi, csak hát a stressz miatt nem könnyű. Tizenöt éve nem volt cigaretta a szájában. Van jövedelme, nem gazdag, de nem is szorul senkire. Van egy kis garzonja. Afféle ordas lak. Rendet tart, de akinek lakótelepen kutyája van, azt tudja, a jószág gyorsan amortizál. Persze, ha nem figyel, a szárító a gardróbja. Csak akkor hajtogat be a szekrénybe, ha ágyneműt mos, mert akkor végképpen nem fér el a rongyoktól. Átlagosan öltözik. Jól megmondtam, átlagosan. Szóval, tiszta ruhában jár, de inkább csak pólók, színes alsók, ha lehet szabadidő, de van egy két rendesebb nadrágja. Ha teheti, horgászgat, meg kóborol, ahol lakik a környéken. Néha olvasgat, de a szeme hamar elfárad. Kellene már egy rendes szemüveg, de az orvos macerás dolog. Sorba állni a beutalóért, aztán az egyetlen valamirevaló szemorvosnál néhány órát várni. Akkor inkább a halra vár a vízparton, hallogatja a szemüveget. Mint fentebb szóba került, meccset néz, meg forma egyet. Néha, egy-egy sorozat, de sok más nem. Ki ne maradjon a felsorolásból, ismerkedik. Így aztán kalanddal el van látva.
    Legutóbb akkora szerencse érte, a szomszéd faluból talált egy magányos asszonyt. Néhány levél, pár telefon, aztán randevú. Kicsípte magát, megigazította a szakállát, az ágaskodó szemöldökét megkurtította, cipőt krémezett. Pocakját próbálgatta, hátha parancsra kisebb lesz, de ami délelőtt nagy, az délutánra is úgy marad, hát feladta. A tartalékból került új gatya, új trikó, és ahogy ma mondják, zsír új póló. Abból is nyakas, galléros, mert azt szerette. Csak a nadrág a cipő és ő maga volt a használt, ez utóbbi leginkább. Igaz, a menyecskejelölt se most került ki a leányneveldéből, már unokája is van. Őszre járt, lehet, hogy nem ötlete csúcsa volt, beszerzett egy szépen kötött szárított virágcsokrot. Egy harmadik falu parkjához beszélték meg a találkozót. Félnégykor ott is állt már Franci, mint a cövek. Izzadt marokkal szorongatta a szénát. - A partnere nevezte meg így egy órával később. – Meg is jött a messziről csinoska, közelről is tetszetős, széles mosolyú, sokfogú. Ha választhatott, inkább várt a randi helyen, mint maga sétáljon a fürkésző tekintet előtt a helyszínre. Így aztán ő fürkészett. Kellemes zöld nadrág, világos kabátkával, pici lábak, pici cipőben, kerek, asszonyos, de mértéken belüli fenék, hála istennek nem nagy, de formásnak ígérkező mellek. És, egy mosoly volt az egész nő, a mozgása, a huncut szeme az apró kis szarkalábakkal, a tulajdonosára egyáltalán nem hallgató haja kócossága. Franciban megbizsergett a jó érzet. A nő még oda sem ért hozzá, azt gondolta, - ez a nő kell nekem, ezt várom több mint ötven éve.
    Gyors volt a bemutatkozás. Igaz, jószerivel sokat tudtak egymásról, a levelekből, a telefonokból. Franci átadta a csokrocskát. Zita nem szerette a szárazvirágot, de kibírta ajkbiggyesztés nélkül. Ez volt egyik jellemző tulajdonsága. A figyelmesség. Még a gesztusaiban is tudott mértéket tartani. Hamarabb átérezte a tiszta jó szándékot, vagy őszinte esetlenséget, mintsem még reagált volna rá. Túl az első pillanatokon, hamar a park fái felé fordultak sétálni. Kezdetnek mértékkel, magukra is nagyon ügyelve, nem vágtak egymás szavába, de hamar oldódtak. Alig tettek tán két kört a tenyérnyi parkban, már bele-bele szóltak egymás mondókáiba. Hamar megszületett az összhang.
- Iszunk valamit? Kiszáradtam ebben a poros kiserdőben, meg a beszédtől persze. Hívta meg Franci a nőt, aki el is fogadta az invitálást. Messze nem kellett menni, a parktól úgy ötven lépésnyire volt egy presszóféle. Már nevetgéltek, könnyedek voltak és természetesek. Franci még nem is emlékezett ilyen kellemes ismeretségre. Még, a valamikori felesége is merevebb volt a hajdani első randin. Alig hitt saját érzékeinek. Itt sétál mellette egy számára igazán megnyerő, és nagyon úgy tűnik, kölcsönös rokonszenvet viseltető asszony.
    Megérkeztek. Hamar eldöntötték, a teraszon ülnek le. Franci látott is egy félárnyékos üres asztalt. A pincér már jött is egy vázafélével.
- Csak széna, víz nem is kell hozzá, mutatta a csokrát. A találkozás teli mosolya újra az arcán.
    Franci segítőkész mozdulattal igazította a széket Zita leüléséhez. Közben, ahogy a nap megcsillant a park felől, mintha két nap lett volna. Nem értette. Kicsit vállat is vont. A saját székéhez lépett leülni. A szék van talán túl mélyen, vagy elügyetlenkedte? Miért néz ilyen magasból a Zita, vagy mi is a neve? Nem érti miért a csodálkozó, kerek tekintet. Olyan, mint ki ijedt. És ez a némaság? Franci bámul felfelé. Látja a tátogó szájakat, de a hang sehol. Hajaj, elvétettem, mosolyog is hozzá. Állna fel, de nem is kell. Erős kar nyúl a hóna alá, sőt, nem is egy, felsegítik. Ez igazán nem való. Köszönöm, mormogja, vagy csak gondolja. Próbál megülni, de nem érzi a szék támasztását. Most változott. A hangok megjöttek, de egyszeribe sötét lett. Valahol olvasta, valamelyik Molnár Gábor könyvben, az Amazonasnál hírtelen lesz sötét, ahogy világos is. Éppen este hatkor, és reggel hatkor. Most, olyan négy körül lehet. Férfi hang egy üres hordó mélyéről. – Hívtad a mentőt? – valaki igennel válaszol. – Nem kell mentő, ugyan már, csak a szék mellé ültem, megeshet ilyen. Franci már csak arra vár, hogy elmúljon a mélysötét. Homlokán hűs kendőt érez. – Biztosan sokat ivott. - Ja. - Minek annak aki nem bírja?- Mindenféléket hall. Aztán egy elhaló, vagy inkább elnyekkenő sziréna. Megint kezek markolják, lefektetik, ingét gombolják. Azt gondolja, tudja ő, minek az. Aztán tapogató, meg tű fájdalma a karjába. Pisilnie kell, érzi. Jaj, nem tudom tartani! Istenem, milyen kínos. A meleget érzi az ölén. Micsoda szégyen, micsoda szégyen, már csak érzi, mint gondolja, és a sötéthez visszatér a csend.
    Az évezred eddigi legszebb mindenszentek napja az idei. A tegnapi szürkeségnek nyoma sincs. Ragyogó kékség az ég. A Nap úgy, de úgy szikrázik, mintha minden halottaknak akik eddig csak voltak, be akarna sütni sötétjébe. Franci kicsit esetlenül botorkál a homokos, kavicsos temetőúton. Bal lába akaratlanul is meg-meg rúg egy követ. Bal szemére bizonytalan, a bal lábát kicsit húzza. Ez maradt a nyolc hete történtekből. A bal keze sem tökéletes, de nagyon iparkodik, nem panaszkodik, meg nem is igen vehető észre, hát titkolja. Kicsit bosszús, hogy nem olyan peckesek a léptei, mint volt, de a doktor így is azt mondta, - Franci, maga ezt nagyon megúszta. - A szülei sírjához igyekezett. Három nagyfejű krizantént szorongatott. Más években kettőt vett, de hogy volt ez a "balesete", most a maga pechjét, szerencséjét is ünnepelte. Balesetnek gondolta, mint akit egy motoros, vagy autós csapott meg az út szélén. Mert hogy ő magától nem tett azért, hogy baja legyen.
    Messze kellett begyalogolnia, elfáradt. Leült egy padra. Meg is izzadt kicsit. Míg homlokát törölgette, nézte, ahogy dolguk végeztével hullottak a levelek az enyészetbe. A napfény szerelmes csillanással simogatta mindegyiket. Ha olyan nagy lett volna a csend, mint egy valóságos erdőben, ebben a nagy fényességben még a földön egymásra lapuló levelek zizzenését is hallhatta volna. A zizzenés nem más, mint az újabb érkezők köszöntik az őket fogadókat. Az emberek hittel és okkal, vagy azok nélkül hirdetik, a tavasz a tavasz az igazi, az a legszebb. Talán, húsz évesen az, mert a hormonok mámorán át meg sem látni a mocskos havat, a lucskot. Mert mi szép van a születésben? Semmi. Sáros, fakó, fájdalmas. De az ősz, az ősz az más. Ahogy kezd szenderülni minden élet, aminek sorsa dűlőre fordul. A sokszínű faleveleknek, még egy utolsó feladat, ha jó helyre fújja a szél, menedéket adni egy álmosodó sünnek tavaszig. Aztán már csak táplálék lesz a születéshez.
    Franci nézte az oda, s vissza vonuló embereket. Most itt a fényes ragyogás, és a lehulló falevelek ellentmondásában megérezte a maga őszét. Nem lett tőle szomorú. Derűt érzett, és nyugalmat. Olyasmit, mint aki vonattal a végállomáshoz közeledik. Ha kisétál az állomás mögé, és nem várják, hát nyugodt léptekkel indul maradék útjára. Felötlött neki, csak úgy. Holnap elmegy horgászni. November van, kezdődik a rablóhalak évadja. A reggelek hűvösek, nem megy korán. Előtte körbenéz a faluban, és vesz egy kalapot. Még sosem volt kalapja.

Na és!? Most majd lesz.