A kert

    ...volt már minden. Volt már kertem, amiben mindent átültettem máshová, aztán kiderült, a régi jobb volt. Mert hogy évtizedes szokásokat nem szabad gyökerestől átalakítani, annak csak kárvallottjai lesznek. Kivéve, ha a pusztán rombolás a cél. Volt márt kertem, amit hagytam, hagy nőjön csak úgy, neki teccőn. Inkább hozzáidomultam és azt tapasztaltam, ahogy ráéreztünk egymásra, a kert maga is változott. A kedvemre változott. A kert olyan, mint a lélek, mint akárki lelke. Kusza, bonyolult, sötét és világos, színes és fakó, foltokkal, titkokkal, rikító nyilvánvalóságokkal. Amit megtanultam, más kertjébe óvatosan kell belépni. Persze, a tulajdonos tudtával, de mégiscsak lopakodva, meghagyva mindent benne. Mert az igazi találkozás az, ha tetszik, úgy tetszik, ahogy van. Sem a gyomirtó, sem a kapa, sem a metszőolló, sem a titokban elhintett idegen magok nincsenek hasznára egy kertnek. A kertnek nem szabad megéreznie az idegenkezűséget, még ha az az idegen kéz annyira szeretne is nyomot hagyni. Össze kell szokni. Óvatosan összesimulni. A kert, gondozót keres. Akarja a törődést. Akarja, de nem öncélúan. Ha kap, megtermi gyümölcsét, amivel viszonoz. Persze, nem csak gyümölcse van. Árnyékot vet, megsimogat, nyugalmat teremt, otthont ad.
    A kert nem átjáró ház. Ha igazi a kert, egy művelőt keres. Mindig benne lenni sem szabad, elhanyagolni sem szabad. Kényes egyensúly, de érdemes kikísérletezni, mit bír ki velünk, meddig bírja nélkülünk. A kert nem bolt, amire kiírják, mettől meddig van nyitva, és aszerint van. A lélek kertje bonyolult. Annyira az, ha tudná gondozója mennyire is, neki sem fogna, nem volna bátorsága hozzá. A kölcsönösség, az egymásra utaltság az, ami mégis összehozza kertet és kertészét. Vigyázni kell rá. Dajkálni, becézni, hinni magunkban és kertünkben.