Semmiből valami
    Vannak negyvenéves öregek, és hetvenéves fiatalok. Franci az előbbi. Ha támad valami ötlete, ha elmélázik, ha tervet sző, az mind a temetői úton kifelé van. Most is, hogy botorkál, jut eszébe valami a régmúltból, a gyerekkori tikkadt nyárból, a csattag édes büdöséből. Aztán persze elhessegeti. Mégis, valami az orrában marad, mert elveszíti figyelmét, ahogy a parkolóból kanyarodik kifelé. Éles fékhangok, de nagyobb baj nincs. Rövid, mellírozott hajú, vékony nő pattan ki a másik autóból, hangos véleményt nyilvánít. Franci dadog valamit, valami bocsánatfélét. Még mosolyogni is próbál, de inkább vigyor lesz belőle. Érzi is, inkább tovább menne. Persze a nő nem hagyja. Így kis tehetetlenséggel vár. A nő lassan csillapszik. Látszik, maga is bánja a kirohanást. Még koccanás sem volt, meg temető is, az ember ilyenkor elvan a lelkével. Ő is így szokta. Hát mosolyogni próbál. Így lesz két vigyorból egy pár. Francinak ötlete támad. A hamutartóban névjegykártyát tart. Egyet átnyújt a csillapodó nőnek.
- Mennem kell, ha még folytatni akarod, - így tegezve- hívjál fel!
Most már jól körülnéz, aztán a nő kocsiját megkerülve, elpöfög autóján. Este, vörösbort bont, csak úgy öreglegényesen. Nem issza meg mind, de egy vagy két pohárral jól esik a vacsorához. A televízió csatornákat nyomkodja körbe-körbe. Mind az ötvenegynéhányat. Unottan kikapcsolja, majd a poharat nézegeti. A telefon csörög, érte megy. Megtalálja, igaz, már két napja nem tudta, hova lett, de a hang egy ottfelejtett törölköző alól jön.
- Franci. – Csak ennyit mond, de a hang a telefonból nem ismerős. A női mondóka persze egykettőre felidézi a délelőtti esetet..
- Te is tegeztél, szia, Gréta vagyok. Tudod, délelőtt a temetőkapunál, majdnem belém jöttél. Csak kíváncsi voltam, meg amúgy is. Egyedül vagyok itthon, kibontottam egy martinit, aztán, az jutott eszembe, hátha. Na, nem iszom, vagyis nem sokat. Igaziból alig-alig. De most olyan jól hangzik, "kibontottam egy martinit". Valahogy bele kell kezdenem. Na, nem segítenél? Mi van, te csak bocsánatot tudsz kérni, meg megkukulni? Halló, ott vagy még?
- Franci vagyok. Nos?
- Nos? Ez nem sok, ahhoz képest, ha belém jössz, meg mit tudom én. De nem is ezért telefonáltam. Nem is tudom, miért hívtalak. Csak a képed itt maradt a hajam alatt. Olyan szomorú ábrázatod van. Meg az a zavart félmosoly. Na, nem azt mondom, hogy szép vagy. Egy férfi amúgy se legyen szép. Olvastam, tán Gárdonyinál, hogy a hun ember az úgy szép, ha tele van mindenféle csúfításokkal. Na nem mondom, hogy rajtad efféle van, de mégis. Tudod mit, azt hiszem, belebonyolódtam. Újrahívlak, és kezdem elölről. Csak ígérd meg, hogy felveszed a telefont!
- Minek is? Na, jó, rendben, felveszem. – Franci letette, öntött a vörösborból egy újabb pohárral. Lassan itta, és a telefont nézte. Dolgaiban nem igen voltak említésre való még apróbb történések se nagyon. Ez a telefonálás máris olyannak hatott, mintha a kertkapu fordult volna ki sarkából, hogy aztán gondolkodjon, hogy is kell visszaeszkábálni. Persze, a lakótelepen a legnagyobb esemény, hogy Cili néni szólt, elmaradása van a közös költséggel, kertkapu még véletlenül sincs. Mivel aztán az este a telefon néma maradt, elkönyvelte magában, egy viselkedésavaros nő kóstolgatta, de rágósnak találtatott. A telefon másnap is csak egyszer szólalt meg, a lánya kereste, van e vizes bázisú festéke. Megválaszolta hogy nincs, és ennyi.
Pár nap múlva volt még egy hívás, valami banki szolgáltatás miatt érdeklődött valaki, de Franci nem bank, hát rövid volt a beszélgetés. Aztán végképpen megfeledkezett az egészről. Annyi haszna volt, ha a lakótelep parkolójából állt ki, forgatta a fejét, nehogy bonyodalom legyen, az ütközésről nem is beszélve.
    Majdnem egy hét telt el, mikor a telefonban az ismerős női hang jelentkezett.
- Én vagyok, Gréta. Bocsánat, nem mertelek hívni. Gondolom, egy magányos szipirtyót gondoltál bennem, aki nem hagy neked békédet, így nem hívtalak.
- Így van, pontosan. – Franci nem igazán szokott udvariassági köröket tenni, most is csak nyugtázta a hallottakat.
- Nos, összeszedtem minden bátorságom, elmondom, amit szeretnék tudatni. Sokat segítenél, ha nem szólnál közbe. – Franci meg sem mukkant, a nő folytatta. – Ötvenes egyedülálló nő vagyok. És, te? Olyan ágrólszakadt ábrázatod volt, azt gondolom, egyedül élsz. Tudom, nem hétköznapi formája a partnerkeresésnek, de szeretnék megismerkedni veled. Csupán azt kérem, sétálj velem egy órányit, beszélgessünk, és majd meglátjuk.
- Én nem vagyok ötvenes egyedülálló nő. – Válaszolt Franci, közben elgondolkodott az ajánlaton. Nem szerette az ilyesfajta ismerkedést. Neki ez a nő túlságosan nyomulós volt, de nem kell mindig előre véleménnyel lenni. Más elfoglaltságai nem lévén, belegyezett. Megbeszélték hol és mikor. Magában eldöntötte, ide nem kell sem virág, sem csecsebecse. A nő akarta, ha mégis, hát rukkoljon ki ő maga.
    Ami a találkozáshoz ruházatban kézre esett egy még alig befogott nadrág és egy vadonatúj melegítő. Na, melegítőben mégsem mehet, maradt a nadrág és a kopott bőrdzseki. Nem sok reménnyel ment indult el.. Nézte is a tévéműsort. Kedd és doktor House, na addigra el is felejti a nőt, és pláne hazaér. Ha valaha igaz volt a mondás, miszerint "Ember tervez, Isten végez", ez ide nagyon illett. Mert egy cseppet sem azt kapta, amit várt. A találkozóra, mintha egy másik nő érkezett volna. Egy kellemes szolid ruházatú mutatós nő, akinek a hangja is más, a stílusa is más, a nézése is más. Franci el lett varázsolva. És, végre ő is szóhoz jutott. Kisebb nagyobb hallgatási szünetekkel beszélgettek. Az egymás melletti sétából a lelkeik észrevétlenül összesimultak, és egymást érdeklődve itták magukba. A tavasz volt e, és annak varázsa, vagy csupán biológia, esetleg a növényeknek láthatatlanul megnyíló földszaga, esetleg mindez együtt, a parkból visszafelé már egymás kezét kóstolgatták. Franci belsője melegével nyugtázta, hogy ujjaik egymás közé bújva összekapaszkodtak.

    Szerelmes lett. Ott, és akkor. Persze, ezt ő még nem tudta, nem tudhatta. Mert a szerelem az olyan, hogy váratlanul, láthatatlanul érkezik, nem fedi fel magát, rejtőzködik, mert kezdetben a sóhaj apró szellője is eltörheti. Úgy issza magát a lélekbe, hogy ne is halld, ne is lásd, ne is érezd az illatát. Olyan az, ha már megtelepedet, akkor érzed, akkor hidd, mikor átszőtte lelkedet, és már nem szabadulhatsz. Így járt Franci, egy bizonytalan első randevún, amire úgy ment, hogy legkésőbb a lemenő nappal szabadul majd, és olyasmi történt vele, ami másnak az első, neki az egyetlen, talán az utolsó.